Elmosolyodsz, mert valószínűleg most is a telefonodon olvasod ezt a bejegyzést. Elgondolkozol… mikor is volt utoljára, amikor huzamosabb időt töltöttél el a mobilod nélkül?
Valójában legyintünk a dologra, ez afféle mindenki csinálja, akkor én miért ne – dolog. Igazából már fel sem tűnik, hogy a metrón, a mozgólépcsőn, a pénztárosra várva mindenki ugyanazt teszi: telefonozik.
Miért is akkora probléma ez? Miért gond, ha ezzel ütjük el az időt, amíg utazunk vagy sorban állunk?
Az emberiség összes problémája abból fakad, hogy képtelen egyedül, csendben leülni egy szobában.
– fogalmazott egykoron Pascal, francia filozófus.
Nézzük végig tüzetesebben a jelenséget, tegyük fel a legfontosabb kérdést: miért is akarunk mi, emberi lények, folyton online lenni. Már, ha megegyezhetünk abban, hogy a telefonkészülékünket javarészt nem arra használjuk, amire való: telefonálás és SMS írás. Ezzel együtt azt is megállapíthatjuk, hogy ma a telefonhasználat kéz a kézben jár a korlátlan mobilinternettel, enélkül lényegében értelmét veszíti a készülék megannyi funkciója. Tehát a mobiltelefonhasználat, valójában a folyamatos internethasználattal egyenlő.
Miért annyira fontos ez számunkra, hogy képtelenek vagyunk meglenni nélküle? Félünk egyedül lenni? Nem szeretünk egyedül lenni? Lemaradunk valamiről, kimaradunk valamiből? Minden indivídum fontos része az univerzumnak, ehhez kétség sem fér, de ha csak egy időre kilépnénk az online térből, tényleg olyan tátongó űrt hagynánk magunk után, mint amelyet gondolunk?
Nem egyszer szegezték nekem a kérdést, amikor a digitális világ által okozott korcsosulást vizsgálgattam egy könnyed baráti társaságban, hogy mivel jobb, ha egy könyvet tart valaki a kezében és nem a mobilján böngész valamit?
Fontos leszögezni, hogy itt nem önmagában az olvasás ténye teszi ki a legnagyobb gondot, hanem az a mérhetetlen mennyiségű információ és hirdetés, amely ilyenkor a szemünk elé tárul. Nos, remélem, nem leszek túl pimasz, ha azt feltételezem, hogy a tömegek nem tudományos disszertációkat olvasnak a készülékükön. Voltaképpen mindig találunk valami indokot arra, hogy az ujjunkat a képernyőhöz érintsük.
Csak megnézem, mennyi az idő.
Esni fog? Megnézem.
Hol van ez az utca? Utánajárok.
Valaki írt, rögtön válaszolnom kell.
Az esetek többségében, ha választ is kapunk a fenti kérdésekre, nem tesszük rögtön zsebre a mobilt. Már nem is létezik olyan opció a saját mikrovilágunkban, amelyhez nem szükséges a telefon. Nem ébredünk fel nélküle (vagy de, s kérem jelentkezzen, aki még hagyományos vekkert használ!), nem indulunk el nélküle.
Azt a kérdést fel sem merem tenni, hogy naponta mennyi időt tartjuk lenémítva. Megpróbálkozom egy jóval szelídebb felvetéssel: volt egyáltalán az utóbbi időben bármikor is kikapcsolva? (Azon kívül, ha lemerült, amely jelenség, persze, egyértelmű szívritmuszavart okoz a tulajdonosának.)
Érdemes volna egyszer úgy böngészni az internetet, hogy minden alkalommal, amikor új információ tárul elénk, feltesszük a kérdést: tovább tudnék élni boldogságban és egészségben, ha erről nem tudtam volna soha?
Ha a válasz igen, akkor tulajdonképpen az adott hír semmit nem tett hozzá az életemhez, azonban újabb felesleges dologgal terheltem az agykapacitásomat. Mit eredményez mindez? Fáradtságot, amely elősegíti, hogy elússzak a valódi teendőimmel, azaz időhiány lép fel. Ezt kapkodással tudom orvosolni, amely növeli a hibázási lehetőséget. Ez utóbbi nagyfokú stresszel jár, a stressz pedig tovább terheli a szervezetet, tovább fáradok. Ennek okán nem kezdek bele már semmi produktívba, de remek kikapcsolódásként szolgálhat számomra, ha fellépek a közösségi média valamely felületére. „Csak amíg pihenek…”
Mondhatom azt, hogy ez egy ördögi kör?
Ha egyszer időt és energiát szánnánk arra, hogy listázzuk azokat a dolgokat, amelyekbe az interneten futunk bele, majd ezeket pontozni kezdjük a fontosságukra való tekintettel, melyek azok az információk, amelyek a legmagasabb pontszámot nyernék? Miből lenne a legtöbb? És ha még sok is lenne azokból, amelyek a „fontos” besorolást nyerték, tényleg szükséges-e egy napra akkora mennyiségű információ, mint amennyihez hozzájutottunk?
Aztán felmerül egy másik dolog is.
TE.
Te ott benn, aki ezt a rengeteg impulzust minden alkalommal próbálod befogadni. Volt lehetőséged az utóbbi időben bármikor is egy kicsit elmélyülni önmagadban? Persze, nem gondolom, hogy magadban kéne beszélni… Nem-nem. De oda tudtál figyelni önmagadra? Volt a napjaidban némi „én-idő”?
Miért van az, hogy a társadalmunk jónéhány tagja olyannyira kétségbeesik, ha két tevékenység között akár pár percnél hosszabb szünet áll be, hogy rögvest szorongani kezd? Miért fontos, hogy folyton csináljunk is valamit?
Ha csak huszonnégy óra erejéig visszatennénk a SIM kártyánkat egy régi, nyomógombos készülékbe, mennyi időnk szabadulna fel? Mihez kezdenénk az így nyert energiákkal? Képesek lennénk magunkra fordítani? Elmélkednénk a hogylétünkön, az érzéseinken, az emberi kapcsolatainkon?
Mondjuk, esetleg… egy szobában ülve csendben. Egyedül.